A felismerés

Én, a nagyon okos anyuka, aki azt gondolta, hogy zsebében a bölcsek köve, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a fene nagy tudományom fabatkát sem ér egy csomó helyzetben. Meg azt, hogy én sem vagyok tévedhetetlen és a gyerek még jó, hogy visszarángat a valóságba és nem engedi, hogy óriásit hibázzak

Egyik reggel a szokásos "elkésünk - siess - öltözz már"  köreinket futottuk, amikor magamra öntöttem a kávét, a gyerek meg közben jól szétszedte a frizuráját, amit az időszűkében is (szerintem) profin rittyentettem össze. Erre persze azonnal felment bennem az a bizonyos pumpa és indulatosan ezt kérdeztem: "miért rontasz el mindent?!"

A gyerek arca egy másodperc törtrésze alatt lefagyott és könnyek csordogáltak a szeméből. Nem szólt ő semmit. Csak állt némán a könnyáztatta arcocskájával. És akkor észbe kaptam, hogy ezt nem kellett volna. Pedig nem is kiabáltam rá, mi baja lehet?- futott át az agyamon. Átkaroltam, megkérdeztem, hogy most miért sír? És akkor ezt mondta: "nem is rontok el mindent..."

És akkor nagyon, rendkívül elszégyelltem magam. Mert tényleg nem ront el mindent, sőt, általában ő a gyerekek mintapéldánya...és akkor nagyon fájt, hogy a szavaimmal mit indítottam el a kicsi lelkében. Persze bocsánatot kértem tőle, hogy ingerült voltam és így ráförmedtem, pedig tényleg nincs igazam...és meg sem próbáltam mentséget találni arra, hogy így viselkedtem...mert nincs olyan dolog, versenyfutás az idővel, a kiömlött kávé..ami miatt így viselkedjek azért, mert ő meglazította a copfját.

Persze megbocsátott és mosolyogva indultunk el, de bennem egész nap dolgozott, hogy indulatomban olyat mondtam, ami nem is igaz. És hogy az ő kis lelkében mit indítottam ezzel el...és vajon volt-e még olyan, amikor a szavaim tőrként döfték át a szívét? És én észre sem vettem? És megígértem magamnak, hogy mindig, nagyon oda fogok figyelni arra, hogy mit mondok...mert nem tudhatom, hogy mekkora sebet ejtek másokon. 

Este, amikor összebújtunk, elmondtam neki újra, hogy mennyire bántott egész nap engem ez a dolog...és megígértem, hogy igyekezni fogok, hogy soha többet ne forduljon elő ilyen...és akkor a gyerek megsimogatta az arcom és azt mondta: " te vagy a legjobb anyuka és ha az én kislányom sírni fog, én sem fogom a bánatában magára hagyni". 

Aztán aznap éjjel azért imádkoztam, hogy mindig meg tudjam látni a hibáimat és tudjak bocsánatot kérni a gyerekeimtől, mert az anyuka sem tévedhetetlen.

És tudjátok, olyan magokat vetünk el a gyerekek szívében a viselkedésünkkel, beszédeinkkel, ami egész életükre kihatással lehet, akár jó, akár rossz gyümölcsöt teremve a későbbiekben. 

http://harmasban.blogstar.hu/./pages/harmasban/contents/blog/27211/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?